A szablya ívelt pengéjű, inkább vágásra, mint szúrásra való hideg fegyver. E fegyver első megjelenése népünknél a népvándorlás korában történt amely valószínűleg Dél-Oroszországban a török népek szomszédságából vettek át. A honfoglaláskor a Kárpát-medencébe már ezzel a szablyával vonultak be, ekkor azonban az íj volt a fő fegyver, a szablyának csak kiegészítő szerep jutott, hiszen leginkább csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak.

Később a kereszténység felvételével megváltoztak a régi fegyverek, a szablya helyére már Szent István korában a lovagkard, a könnyű védő fegyverzet helyett pedig a vértezet lépett, bár e fegyverzettel párhuzamosan a szablya használata az alsóbb néprétegek körében folyamatosan élt tovább.

A török terjeszkedés az 1526. évi mohácsi csatában bizonyította be, hogy a nyugati fegyverek fölött eljárt az idő. A szüntelen harc, az "ellenfelet a saját fegyverével kell legyőzni" elv és a zsákmányolt török fegyverek a magyar szablyát és az egyéb fegyverzetet a törökéhez tette hasonlóvá.

A zsákmányolt fegyvereket azonban a magyar kardcsiszárok átalakították és így született meg a XVI. században az új magyar szablya, amely elsősorban a markolat és a keresztvas formájában volt magyaros. Ebben az időben alakult meg a később legendás hírre tett szert magyar huszárság, amelyet még a török ellenség is a legvitézebb ellenfelének ismert le.

A szablya pengéje, az optimális vágóív figyelembe vételével enyhén ívelt, fokéllel, és vércsatornákkal ellátott.