VÍVÁS KIALAKULÁSÁNAK TÖRTÉNETE

Volt idő, amikor minden férfi szívesen sétálgatott volna karddal a jobbján, hogy ha vitába keveredik, vagy a gyengébbik nem védelemre szorul, csak előránthassa hüvelyéből.
A paraszti családból származók azonban csupán ábrándozhattak erről, hiszen a kaszán és kapán, illetve a földműveléshez szükséges felszerelésen kívül sokáig nem nyúlhattak máshoz.
A kard viselése ugyanis az urak kiváltsága volt. Aztán feltalálták a pisztolyt, és a kard egy csapásra (vagy stílszerűen: suhintásra) kiment a divatból.

Egy 1839-ben napvilágot látott könyv így ír a vívásról:
"A test és lélek szilárdulását egyaránt eszközölő mozgások közt, mind hasznára, mind művészi becsére nézve első helyen áll a vívás mestersége, melynek szükségét az újabb időkben csak a pulykalelkűek nem érzik "

Idővel kissé megváltoztak a kardra és annak "viselésére" vonatkozó írott és íratlan szabályok, hiszen ma már a hölgyek is könnyedén kardforgatókká válhatnak. Persze ez sem volt mindig így. Nekik ugyanis a XIX. század végéig kellett várniuk arra, hogy végül kardot vagy tőrt ragadhassanak. Abban, hogy e sportágban diadalmaskodjanak, természetesen a férfiúi büszkeség mellett akkori ruházatuk – abroncsos szoknya – is nagyban gátolta őket.

HÉT LOVAGI KÉSZSÉG
A vívás kialakulása a középkori hagyományoknak köszönhető. A fejletlen haditechnika korában, amikor talpig páncélba burkolt lovasok vívtak kézitusát, a testnevelés különösen fontos szerepet játszott a harci kiképzésben. A lovagi nevelés szinte kizárólag a test edzésén alapult. A hét alapkövetelmény közül a lovaglás, az úszás, a nyilazás, a vívás és a vadászat közvetlenül, a sakkozás és a versírás – ezekkel is többek között a taktikai érzék fejlesztése – pedig közvetve szolgálták a háborús előkészítés céljait. A nehéz páncél viselése és a lovagi harcmodor is hosszas gyakorlást igényelt, melyet a békés időszakban lovagi tornákon szabadon megtehettek.

LOVAGI HARCMODOR
Magyarországon már a XI. századtól terjedni kezdett a feudális harcmodor: László király lándzsával harcolt, Kálmán pedig lovasok kiállítására kötelezte ispánjait.
1189-ben III. Béla király a Magyarországon áthaladó Barbarossa Frigyes tiszteletére szervezett lovagi tornát Esztergomban. Az újfajta fegyverforgatás azonban még a XII. század derekára sem vált általánossá a magyar nemesifjak körében.
Az 1241. évi muhi csatában elszenvedett vereség is ezt támasztja alá, illetve arra enged következtetni, hogy a magyarság addig még nem sajátította el a lovagi harcmodor ekkor már Európa-szerte ismert módszereit. (Külön kérdés, mennyire lett volna ez hatékony a kevéssé "lovagias" tatárokkal szemben.)

NEMZETI VÍVÓ INTÉZET
Az igazi, mai értelemben vett vívás csupán a XIX. században jelent meg Magyarországon. 1825-benugyanis gróf Keglevich István megalapította Pesten a Nemzeti Vívó Intézetet. 1832-től Wesselényi Miklós állt az élén, ám két esztendővel később üldöztetése miatt végül lemondott a tisztségről, mert nem akarta, hogy személye esetleg hátrányos helyzetbe hozza az intézetet.
1836-ban kiadták a vívóintézet részvényeseinek névsorát és szabályait. A szabályzat pontosan meghatározta a vezetőség feladatait, a vívófoglalkozások idejét, a mesterek és segédeik fizetését, a felvehető tanítványok számát.

Az egyik alapszabály még az intézmény létrejöttének okát is megindokolta: "A Nemzeti Vívó Intézetet a szegény sorsú magyar ifjak vívásban, voltizsálásban [tornászás falovon] való kiképzésére létesítették."

A tanítványok felvételét a szabályzat a következő feltételekhez kötötte:

"a) hogy magyar születésű legyen,
b) hogy ne légyen tehetsége saját költségén tanulni,
c) becsületes magaviseletéről és foglalatosságáról bizonyítvánnyal légyen ellátva,
d) ne légyen házi vagy akármilyen nemű szolgacseléd,
e) 12 évesnél ifjabb ne legyen."
SZAKKÖNYVEK A VÍVÁSRÓL
A Nemzeti Vívó Intézet vezető- és segéd mestere, Friedrich Ferenc és Chappon Alajos ugyan külföldiek voltak, de az oktatás 1830-tól magyar nyelven folyt.
Az 1830-as évek közepétől a vívósport országszerte egyre jobban fellendült. A Kolozsvári Viadal Iskola részvénytársasággá alakult, illetve már Torontál vármegyében is működött vívóintézet. Valószínűsítik, hogy utóbbiban oktatott Domján János mester is, aki 1839-ben megírta és kiadta az első magyar vívószakkönyvet "Vi-tan" címmel.

Az írásban Domján a nálunk egyedül elterjedt kard- és szúrdavívást ismerteti szövegben és rajzban egyaránt. A sportág egészségügyi haszna mellett nem felejt el rámutatni annak hazafias jelentőségére sem.
"A fegyverforgatás a derék hazafinak, ki kedves hazájának minduntalan és mindenben szolgálni kész, elkerülhetetlen. Kitudja, mikor ülhet külső vagy belső ellenség nyakunkra, s mi akkor gyáván rabjául essünk az ellenségnek?"

A "Vi-tan" megjelenésének esztendejében adták ki Chappon Alajos mester német nyelvű vívószakkönyvét is. Chappon művében a tőrvívás, a kardvívás és a bajonettvívás módozatait ismertette. Külön fejezetet szentelt a voltizsálás elsajátításához szükséges információknak, melyet ugyancsak a vívóiskolákban tanítottak. Az író emellett rámutatott a vívás hasznosságára és arra, hogy a testünket mozgékonnyá és ügyessé tevő sport önvédelmül is szolgál.

Domján és Chappon könyvei tehát már az 1830-as években megfelelő elméleti alapot és gyakorlati útmutatást kínáltak a magyar vívósportnak, és hozzájárultak ahhoz, hogy a 40-es esztendőkre a vívás az egyik legnépszerűbb és legfontosabb sportággá váljon – és persze maradjon is a mai napig – Magyarországon.

(Az idézetek Földes Éva–Kun László–Kutassi László: A magyar testnevelés és sport története című, Budapesten 1977-ben kiadott könyvből valók.)

Szabó Viktória - 2009. március – HPM – Havi Parabola Magazin